Mivel a 28-as villamos igen kedvelt a turisták körében, érdemes előbb elmenni az egyik végállomásig, majd ott újra felszállni. Ilyenkor még lesz ülőhely a letekert nagy villamosablakoknál, kényelmesen lehet szemlélődni, fotózni, merengeni, mert ha valaki a város valamelyik központi, turistás részén száll fel, az bizony állni, kapaszkodni és görnyedni fog, ha látni is akar valamit. Ők például már fel sem fértek a villamosra, állóhely sem volt.

Megérkezésemet követő első nap reggelén gyorsan beszereztem a korlátlan tömegközlekedésre jogosító Lisszabon Kártyát. A stratégia a következő volt: eljutni valamelyik végállomáshoz, majd onnan indulva végigmenni az egész vonalon, így mindig lesz hely, és tudni fogom, mit érdemes fotózni. Kétszer teljesen végigmentem a 28-as vonalán, a térképen bejelöltem az útvonalat, a fotózásra kiszemelt részeket, utcákat, házakat. Aztán leszálltam az egyik végállomásnál, a Praça Martim Moniz-nál, és kezembe véve a fényképezőgépet, elindultam gyalog a sínek mentén. A messzeségben látszott a Tejó, Lisszabon folyójának kékje.

A lisszaboni földrengés

Alfama volt a régi mór negyed, és csodák-csodája, túlélte az 1755-ös lisszaboni földrengést, amely a kialakuló szökőárral együtt a város nagy részét teljesen megsemmisítette (a halottak számát kilencvenezerre becsülik). Az emberi szellem és a gondolat szabadságának számomra egyik legjelesebb képviselője, Voltaire is ír róla a Candide-ban (amit egyébként minden évben újraolvasok, magyarul és franciául egyaránt, csak annyit jegyeznék meg, felszabadító hatása van).

„A talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat és köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak… - Itt a világ utolsó napja! – kiáltott fel szegény Candide.”

A pusztítás mértékére jellemző, hogy a mai Praça do Comércio téren álló portugál királyi kastélyból semmi sem maradt. A Praça do Comércio ma egy hatalmas tér. Pedig a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítások után Amerikából, Afrikából, Ázsiából áramlott az arany, az ezüst a fűszer, az elefántcsont, Portugália a XVI-XVII. században a világ egyik leggazdagabb országa volt. A kastélyt is azért építették fel, hogy ha valaki a tenger és a Tejó felől közelíti meg a fővárost, a szeme-szája elálljon az ámulattól. A kastély olyan is lett, ámuldozott a világ. A földrengés után semmi sem maradt belőle, a Praça do Comércio ma így néz ki, szép tágas tér.

A Tejó most békés, partjánál emberek sétálnak, fotóznak a lemenő nap fényében. De 1755-ben hatméteres hullámok törték-zúzták össze mindazt a keveset, amit a földrengés meghagyott.

A lakóknak érdemes körülnézniük

Szó volt róla fentebb, az Alfama jelentős része megmaradt, az ódon házak túlélték a katasztrófát. Az utcácskák manapság már annyira szűkek, hogy amennyiben a lakó óvatlan, a villamos, vagy a leszálló utasok még a felmosó vödröt is elsodorhatják.

De maradjunk még az Alfamában, ahol kényelmesen sétálgatok, fotózgatok a 28-as villamos útvonala mentén és ereszkedek lefelé. Lisszabon egyik jelképe a Nemzeti Pantheon, vagyis az Igreja de Santa Engrácia Panteão Nacional.

Lisszabon első lakó a jól védhető magaslaton, a Szent György vár mai helyén építették fel településüket, körülbelül háromezer évvel ezelőtt. A várfalak, a bástyák egy részét még a mórok hozták létre a kora középkorban, őket a XII. században űzte ki a későbbi I. Alfonz portugál király, aki a kasztíliai királyt, a leóni királyság vezetőjét is legyőzte csatában és ezzel megteremtette a független Portugáliát.

A várból légi panoráma nyílik Lisszabonra, a Tejóra, ám a vár alatti két kisebb kilátóról talán még szebb a panoráma.

Közelebb vannak a házak és a folyó. Különösen az egyik tetszett, a Miradouro Largo das Portas do Sol, vagyis a Nap Kapuja kilátó, de a másik, a Miradouro de Santa Luzia is olyan élmény, hogy aki járt e két kilátón, nem tudja nem szeretni Lisszabont.

A lisszaboni gyerekek kedvenc szórakozása

A lisszaboni gyerekek azzal szórakoznak, hogy lógnak a villamoson. Néha féltettem őket, mert csupán pár centiméterre voltak tőlük a házfalak, párkányok, ereszcsatornák, ablakrácsok, virágcserepek.

Elindultam a Baixa, az Alsóváros felé, mérnöki pontossággal tervezett széles utcák fogadtak, ezt a hálózatos, párhuzamos-merőles utcaszerkezetet a nagy lisszaboni földrengés utáni újjáépítés során hozták létre. Annak idején a füstölgő romokon a király, I. József kétségbeesetten megkérdezte miniszterétől, Pombal márkitól, mit is tegyenek ilyen mértékű pusztulás láttán, a márki nem sokat vacakolt, azt válaszolta, el kell temetni a holtakat és kenyeret kell adni az élőknek.

Szerencsére a portugál gazdagság még tartott, gőzerővel megindult az újjáépítés. Azonos méretű, a földrengéseknek ellenállóbb háztömböket húztak fel, az utcahálózat szigorúan derékszöget alkotott, sugárutak, nagy terek, és egyenes utcák születtek, azonnal szembetűnő a különbség az Alfama negyedhez képest.

A várost újjáépítő magyar mérnök

Az Alsóvárosban mai kifejezéssel élve modern metropolis és kereskedelmi negyed jött létre, az akkori világ legjobb mérnökei dolgoztak Pombal márki keze alá, és ahogy az már a mindenütt jelenlévő magyarokkal lenni szokott, az újjáépítés vezetőjének egyik jobb keze a magyar származású hadmérnök, építész, Carlos Mardel volt. (I. József azonban élete végéig nem volt hajlandó kőházban lakni, királyi sátrában töltötte nappalait, éjjeleit. A katasztrófát egyébként a véletlennek köszönhetően élte túl, aznap a királyi palotából a gyerekei kérésére kikocsiztak vidékre.)

A Felsővárosban számos portugál specialitás, úgynevezett fado-kocsma, fado-kávéház található. A fado zene portugál tengerészek, afrikai rabszolgák, brazil zenészek nyomán alakult ki a XIX. századra, nosztalgiát, vágyakozás, szomorúságot kifejező melankolikus zene. Érdekes dolog, hogy az ember sétál lefelé egy ilyen utcán, gyönyörködik az utcaképben, a panorámában, és közben ilyen zene szól innen is, onnan is.

A riport elején szó volt az Alfama-negyed kilátóiról, nos, a felsővárosiak sem csúnyák. Talán ez tetszett legjobban, a Tejo panorámájával, a Szent Katalin-kilátó, a Miradouro do Alto de Santa Catarina. A kép balodalán látható kőtömb, Adamastor, a portugál Poszeidón szobra, a tengerészek mindig arra készültek, hogy amint elérnek Afrika partjaihoz, egyszerre kiemelkedik a tengerből és elsüllyeszti a hajókat.

Végezetül: ezen az utcán teljesen szokványos villamosközlekedés van. A villamosok jönnek-mennek, néha úgy tűnik, a gravitáció szabályait meghazudtolva.

Drávucz Péter riportja